Mi történik, ha az ember nem fél attól, hogy újra és újra kezdje az életét? Talán az, hogy a végén több országban lesz otthon, több nyelven beszélő családot alapít, üzletet épít egy számára teljesen új kultúrában, és közben még arra is jut ideje, hogy egy hároméves gyerekkel körbeutazza a világot. Interjú egy magyar vállalkozóval Zombori Dániellel, aki szerint nem kell mindenáron ragaszkodunk ahhoz, hogy az élethez, amit egyszer elképzeltünk magunknak – Dániel azt gondolja, néha éppen a kerülőút visz a legjobb helyre.
2012-ben a magyar szerencsejáték-piac átalakulásakor azt mondtad, ideje volt új lapot húzni. Mennyire volt ez kényszer, és mennyire egy régóta dédelgetett álom megvalósítása?
-Ha őszinte akarok lenni, eredetileg egyáltalán nem akartam Angliába költözni. Gyerekkoromban volt ugyan egy amerikai álmom. Tizenhárom évesen jártam először az Egyesült Államokban, és akkor eldöntöttem, hogy egyszer ott fogok élni. Aztán beszippantott a kaszinók világa, amit nagyon megszerettem, és ez az álom szépen háttérbe szorult.
-Több mint tíz évet töltöttem a szakmában. Végigjártam a ranglétrát, üzletvezető lettem, marketinggel is foglalkoztam, és már ott tartottunk, hogy a főnökömmel közösen megnyitjuk a saját kaszinónkat Szegeden. Találtunk egy klassz helyet, készültek a tervek, nekem pedig már tulajdonrészem is lett volna benne.
-Úgy éreztem, hogy megérkeztem. Az volt a tervem, hogy még néhány évig dolgozom, aztán 35 éves korom körül nyugdíjazom magam. Persze az életnek egészen más elképzelései voltak. Elhittük, hogy a szerencsejáték-piac átalakítása miatti bezárás csak átmeneti lesz. Én is ezért mentem ki Angliába. Nem kivándorolni akartam, hanem kivárni azt a néhány hónapot, amíg rendeződik a helyzet. Közben pedig úgy gondoltam, végre rendesen megtanulok angolul. Novemberre már megvolt a kompjegyem hazafelé. Aztán októberben kiderült, hogy nem lesz hová hazamennem. Pontosabban hazamenni lett volna hová, csak az az élet, amit egy évtizeden át építettem, egyik napról a másikra megszűnt létezni.
-Emlékszem, mennyire dühös voltam. Nem azért, mert elvesztettem egy munkahelyet, hanem azért, mert úgy éreztem, ellopták a jövőmet. És még mennyi mindent elloptak a következő tizennégy évben… Akkor fogadtam meg, hogy Magyarországon soha többé nem fogok adót fizetni. Ez akkor egy dühös huszonkilenc éves srác reakciója volt, de azóta is következetesen tartom magam hozzá. Ahogy ahhoz is, hogy nem repülök Wizz Airrel, de ez egy másik történet.
-Ma már persze egészen másképp látom. Még mindig dühös vagyok, és biztosan pezsgőt bontok, amikor végre rabruhában látom azokat, akik annak idején a szerencsejátékkal kezdték a szektorok lenyúlását, de ha lehetőségem lenne megváltoztatni azt, ami velem történt, nem tenném. Ha akkor minden a terveim szerint alakul, valószínűleg ma is Magyarországon élnék. Nem ismertem volna meg Krisztit, nem született volna meg Lio, és biztosan nem a Fülöp-szigetekről válaszolnék most ezekre a kérdésekre.
Két bőrönddel érkeztél Angliába egy kaszinóigazgatói háttérrel. Mi volt a legelső és legnagyobb kulturális vagy szakmai pofon, amit ott kaptál, és hogyan tanított meg arra, hogy „kifogások helyett megoldásokat” keress?
-Az első kulturális pofon már az első nap megérkezett. Bementem egy Wetherspoonsba, és rendelésnél szerettem volna elkérni a Wi-Fi-jelszót. Volt egy 98%-os középfokú angol nyelvvizsgám, úgyhogy – bár évek óta nem használtam – azt gondoltam, ez nem okozhat gondot. Mekkorát tévedtem!
-A felszolgáló látszólag nem értette, mit szeretnék, én pedig azt nem értettem, amit ő mondott. Hosszú, gyötrelmes percek alatt sikerült kézzel-lábbal mutogatva megértenünk egymást. Borzasztó volt, és elég jól beárazta a nyelvvizsgámat is. Később megismertem egy magyar srácot, akinek körülbelül olyan volt az angolja, mint nekem az oviban. Az volt a taktikája, hogy mindenre mosolygott, bólogatott, és csak annyit mondott: „Yeah, yeah.” Biztos működik is addig, amíg valaki azt kezdi el mesélni, hogy tegnap átment egy busz a kutyáján, mert akkor már egy kicsit hülyén veszi ki magát.
-Elméletben tudtam angolul. A gyakorlatban viszont rá kellett jönnöm, hogy a brit akcentusnak egészen sok változata van, és némelyiket elsőre még csak nem is angolnak hallja az ember. Ennyi év után már vicces, de akkoriban kifejezetten stresszes volt. A telefonhívásoktól például szó szerint rettegtem. Ha személyesen beszéltem valakivel, tudtam figyelni az arcát, a szájmozgását, a gesztusait. Telefonon viszont csak a hang maradt. Mindig reménykedtem, hogy valamilyen külföldi lesz a vonal másik végén, mert őket sokkal könnyebben értettem, mint a briteket.
-Az első időszak egyébként sem úgy nézett ki, ahogy sokan elképzelik az angliai életet. Shared house-ban béreltem egy szobát, raktárban dolgoztam, és minden nap a túlélésről szólt. Miután kiderült, hogy az angol kitérőm nem csak pár hónap lesz, elkezdtem azon gondolkodni, hogy miből kellene megélnem, mert azt biztosan tudtam, hogy a raktári munka nem nekem való. Nem azért, mert lenézném, egyszerűen csak hiányzott belőle minden, ami engem motivál. Nem ért semmi inger, nem kellett gondolkodni, csak ugyanazokat a mozdulatokat ismételni.
-Pár hónapos bakterházi kitérő után – ez a porta volt a cégnél – kitaláltam, hogy kamionos jogosítványt szerzek, és átjelentkezem sofőrnek. Azt gondoltam, hogy mivel vezetni szeretek, és aránylag jól is fizetik a sofőröket, ez jó lesz egy darabig. Az is imponált, hogy senki nem áll ott mögöttem, hogy mit csinálok, hogyan csinálom; naponta kétszer három percet töltök az irodában, és ennyi.
-Mivel dolgozni motorral jártam, tulajdonképpen a kamion volt az első jobbkormányos jármű, amit vezettem. Az angol utak pedig nagyon sok helyen körülbelül annyira szélesek, mint maga a kamion, úgyhogy az első pár napban baromira kellett koncentrálnom, hogy egyáltalán a sávon belül maradjak. Egy barátom mondta, hogy célozzam meg a jobb térdemmel a felezővonalat, mert neki ez tök jól bevált. Meglepő módon nekem is.
-Ez egy kalandos időszak volt. Central Londonban randalíroztam 44 lábas pótkocsikkal, már rögtön az első napomon rendőröknek kellett lezárniuk az utat, hogy vissza tudjak tolatni. Aztán ez még számtalanszor megtörtént. Volt, amikor nyolc rendőr sétált a kamion mögött, és állította meg a forgalmat a keresztutcáknál szombat este a Soho-ban, mire végre elértünk egy olyan helyhez, ahol meg tudtam fordulni. Ez az időszak sok mindenre megtanított. Például már teljesen immunis vagyok arra, ha valaki rám dudál. Azt is megtanultam, hogy ahol lassan elférek, ott elférek gyorsan is. Illetve ha kikapcsolom a hűtő start-stopját, akkor a járókelők nem hallják, ahogy ropognak a tükrök a parkoló autókon.
Azt mondtad, az sem baj, ha néha teljesen újra kell kezdeni az életet. Hányszor kellett az elmúlt 15 évben nulláról felállnod?
-Ha teljes újrakezdésről beszélünk, talán kétszer, de igazából csak az első alkalommal éreztem úgy, hogy szinte a nulláról indulok. Ez egyértelműen 2012 volt. Akkor egyik napról a másikra megszűnt az a pálya, amibe több mint tíz évet fektettem. Angliában raktárosként kezdtem, aztán portás lettem, majd kamionsofőr. Később alkalmazottból vállalkozó: tulajdonképpen ugyanazt a munkát csináltam tovább, csak több pénzért, és már én osztottam be az időmet.
-Ez valóban úgy nézett ki, mintha teljesen újrakezdtem volna, de a korábbi életemet nem hagytam Magyarországon. A kaszinóban töltött évek alatt rengeteget tanultam az emberekről. Megtanultam kezelni őket akár egészen extrém helyzetekben is – például amikor egy játékos sokat veszített –, és persze ott voltak az alkalmazottak is. Azt hiszem, az emberismeretem rengeteget fejlődött ezekben az években. A problémamegoldás is fontos része volt ennek, de a kettő valahol össze is függ.
-A következő nagy váltás az volt, amikor Anglia után a Fülöp-szigetekre költöztünk. Megint más ország, más kultúra, más üzleti környezet, más szabályok. Sok mindent újra kellett tanulnom, de ide sem üres kézzel érkeztem.
-Ezért ma már nem igazán hiszek abban, hogy az ember valóban nulláról kezdi újra az életét. Minden korábbi tapasztalatát viszi magával: a sikereket, a hibákat, az emberismeretet, a problémamegoldást, és persze azt is, amit menet közben saját magáról megtanult.
-Ha így nézem, akkor tulajdonképpen nem az elmúlt tizenöt, hanem inkább az elmúlt huszonöt év tapasztalataiból építkezem, hiszen a kaszinóban 2001-ben kezdtem dolgozni. Minden, amit azóta csináltam, valamilyen formában hozzátett ahhoz, ahogyan ma gondolkodom és dolgozom.
A feleségedet „Krisztina asszonynak” hívod, a kisfiatok, Lió pedig 3,5 évesen már igazi törzsutas. Hogyan működik a kulturális és nyelvi dinamika a mindennapokban? Milyen nyelven vitatkoztok, és milyen nyelven kér a gyerek enni?
-Krisztivel kezdettől fogva angolul beszélünk egymással, úgyhogy természetesen vitatkozni is angolul szoktunk. Lio egyelőre szintén angolul beszél hozzánk. Én szeretnék folyékonyan megtanulni ilonggóul és tagalogul is. Valamennyit már most is értek és beszélek, legalább annyit, hogy bizonyos helyzetekben be tudjak szúrni egy-egy megjegyzést. Ennek egyébként van egy kifejezetten szórakoztató oldala is. Ha például Európában valaki flegmán viselkedik velünk – legyen az egy felszolgáló, kasszás vagy taxisofőr –, ezt ilonggóul meg tudjuk jegyezni egymásnak anélkül, hogy az illető értené. A Fülöp-szigeteken ugyanez működik magyarul. Ha pedig valaki nagyon flegma, akkor olyan hangsúllyal mondjuk, hogy sejteni lehessen: valószínűleg nem az időjárásról beszélgetünk.
-Lio ebből a szempontból még érdekesebb helyzetben van. Több nyelv és kultúra között nő fel, és az iskolában kínaiul is fog tanulni. Ennek én különösen örülök, mert végre lesz valaki a családban, akinek odaadhatom a telefont, amikor egy kínai beszállítóval próbálok zöld ágra vergődni.
Hét útlevéllel utaztok hárman. Volt már olyan határátlépés vagy repülőtéri jelenet, ami kész kabaréba fordult a papírmunka miatt?
-Igazából ezt teljesen praktikusan kezelem. Mindig azt az útlevelet használom, amelyikkel az adott országba egyszerűbb beutazni. Az utóbbi egy-két évben ráadásul több ázsiai országban is változtak a vízummentességi szabályok, úgyhogy ezt időnként újra kell gondolni. Volt például olyan időszak, amikor Kínába brit útlevéllel vízum kellett volna, magyarral viszont vízummentesen utazhattam, úgyhogy természetesen a magyart használtam. Vietnamnál pedig pont fordított volt a helyzet: amikor a magyar útlevéllel még vízum kellett, a brittel vízummentesen mehettem, így oda a brit útlevelemmel utaztam.
-Nincs mögötte különösebb érzelmi vagy identitásbeli kérdés, egyszerűen mindig azt veszem elő, amelyik az adott helyzetben praktikusabb. Egy dologra kell nagyon figyelnem, mert a család nélkül is sokat utazom: mindig a jó útlevelet tegyem vissza az útlevéltartómba. Két útlevél már pont elég ahhoz, hogy az ember saját magának is tudjon meglepetést okozni.
Lió hat hónaposan már 13 országban járt. Mi a titka annak, hogy egy csecsemővel – majd kisgyerekkel – ne túlélőtúra, hanem élmény legyen a világjárás?
-Lio nagyon korán elkezdett velünk utazni, így számára ez kezdettől fogva az élet természetes része lett. Félévesen repült először a Fülöp-szigetekre, és addigra már több európai országban is járt velünk, ahová a lakóautónkkal mentünk. Mi sem változtattuk meg teljesen az életünket azért, mert gyerekünk született. Nyilván sokkal több mindent kell előre átgondolni és bepakolni, de alapvetően ugyanúgy mentünk tovább.
-Biztosan sokat számít, hogy minél korábban kezdi az ember. Lio megszokta a repülőtereket, a repülőket, a hoteleket és azt, hogy időnként máshol ébredünk fel. Neki ezek nem különleges vagy stresszes helyzetek, hanem teljesen hétköznapi dolgok. A hotelekben például imád a széfekkel játszani. Sokszor sikerült bezárnia, mielőtt még bármit betehettünk volna, de olyan is volt, hogy már a recepciós volt a vonalban, mert a széf után mindig a telefon következett, amit elkezdett nyomkodni.
-Praktikus szempontból az első két év ráadásul kifejezetten gazdaságos időszak volt az utazásra, mert kétéves koráig nem kellett neki külön ülőhelyet venni a repülőn. A hoteleknél még most is elég jól állunk: egy kétfős szoba általában csak minimálisan drágább, mint egy főre, Ázsiában pedig jellemzően hét éves kor alatt a gyerekért nem kell külön fizetni.
-Nyilván mindig történhet valami, ami felborítja a terveket, de szerintem pont az segít a legtöbbet, ha ezt az ember eleve elfogadja. Nem kell minden percet előre megtervezni, és nem tragédia, ha valami máshogy alakul. Talán nincs is különösebb titok. Mi egyszerűen nem úgy gondoltunk rá, hogy mostantól gyerekkel kell utaznunk, hanem úgy, hogy mostantól hárman utazunk.
A Covid alatt vettetek egy önellátó tanyát Szeged mellett. Ott lebegett a kép, hogy ősz hajjal, gumicsizmában paradicsomot locsolsz. Fájó szívvel engedted el ezt a „magyar idillt”, vagy a tanya még megvan B tervnek?
-A tanyába tényleg nagyon beleéltük magunkat, és ez még Lio születése előtt kezdődött. Jött egy jó lehetőség, mi pedig éltünk vele és megvettük. Kriszti is nagyon beleszeretett. Ő akkor egy Cambridge-i székhelyű szoftvercégnél dolgozott otthonról, úgyhogy az volt a tervünk, hogy megtartja az angliai munkáját, én pedig majd kitalálok magamnak valami elfoglaltságot. Ez utóbbi miatt nem aggódtam különösebben, általában sikerül találnom valamit, amivel lekötöm magam.
-Elég sok energiát fektettünk az egészbe. Már magához a vásárláshoz is le kellett tennem egy aranykalászos gazda vizsgát. Szerettük volna kicsit átépíteni a tanyát, terveket csináltattunk hozzá, és elkezdtük Angliából dobozokban hazaküldözgetni a cuccainkat. Szóval ez nem csak egy távoli terv volt, tényleg készültünk a költözésre. A megvalósításig azonban már nem jutottunk el. Angliában belevágtunk egy lombikprogramba, aminek az eredménye Lio lett, és tulajdonképpen az ő születése után kezdtünk el azon gondolkodni, hogy talán mégsem Magyarország lenne számunkra a legjobb választás. Onnantól már nem csak azt kellett eldöntenünk, hogy mi hol szeretnénk élni, hanem azt is, hogy neki hol tudjuk a legtöbb lehetőséget megadni.
-A tanyát egyébként nem engedtük el teljesen, még mindig megvan. A testvérem időközben megvásárolta a felét, és valószínűleg egy-két éven belül oda is költöznek a feleségével, szintén Angliából. Úgyhogy a gumicsizmás, paradicsomlocsolós öregkor egyelőre lekerült a napirendről, de maga a tanya megmaradt a családban. És ki tudja: ősz hajam előbb-utóbb úgyis lesz, gumicsizmám pedig már van eltéve.
Végül a Távol-Kelet mellett döntöttetek, mondván, ott a legolcsóbb a sör… de komolyra fordítva: mi volt az a pont, amikor kimondtátok, hogy Lio számára a Fülöp-szigetek több lehetőséget tartogat, mint Európa vagy Magyarország?
-Lio születése után kezdtük igazán komolyan átgondolni, hogy hol szeretnénk élni. Előtte a saját szempontjaink alapján terveztünk, onnantól viszont már elsősorban azt néztük, hogy neki mi lenne a legjobb. Több ország is szóba került. Mindig nagyon szerettük például a mediterrán országokat, de azért teljesen más valahol nyaralni, mint odaköltözni és újra felépíteni egy életet ott, ahol senkit sem ismerünk.
-A Fülöp-szigetek ebből a szempontból logikusabb választás volt. Krisztinek ez tulajdonképpen hazaköltözést jelentett, és nekem sem volt ismeretlen az ország, de volt egy nagyon praktikus oka is. Kriszti az apukájával közösen alapított egy biztonsági céget tizenöt éve, ami közben elég nagyra nőtt. Jelenleg ezer körül van az alkalmazottak száma, az apukája pedig már nehezen bírta egyedül, és egyébként is régóta szeretett volna visszavonulni. Krisztin kívül viszont nem volt senki a családban, aki át tudta volna venni tőle a céget, úgyhogy titkon mindig abban reménykedett, hogy Kriszti egy nap hazatér.
-Lio szempontjából pedig az oktatás volt az egyik legerősebb érv. Itt megengedhetjük magunknak a magániskola tandíját, közben pedig azzal, hogy brit és magyar állampolgár is, később Európában is lesz lehetősége tanulni, ha szeretne. Nem arról döntöttünk, hogy hol fogja leélni az életét, hanem arról, hogy hol érdemes elkezdenie. Úgyhogy végül nem egyetlen nagy érv számított, hanem ezek együtt: család, iskola, vállalkozás, egy olyan ország, amit már ismertünk, és ahol nem kellett mindent a nulláról kezdenünk.
Átvettétek a kinti családi vállalkozást, és újat is indítottatok. Megújuló energia, biztonságtechnika… Mennyire nehéz európai munkamorállal, strukturált gondolkodással céget vezetni a Fülöp-szigeteken? Létezik ott is a „majd holnap” (mañana) életérzés?
-Abszolút, és eleinte sokszor felhúztam magam rajta. Én is hajlamos vagyok mindent az utolsó pillanatra hagyni, de azért azt megszoktam, hogy ha valamire azt mondják, hogy kedden elkészül, akkor az kedden elkészül. Ez viszont egy másik liga. Itt néha érdemes azt is előre tisztázni, hogy egyáltalán ugyanarra a keddre gondolunk-e, mert a határidők sokszor inkább csak tájékoztató jellegűek. Ehhez hozzá kell szokni, mert megváltoztatni úgysem tudjuk. Talán ez az egyik legérdekesebb része annak, hogy itt dolgozom: folyamatosan tanulom, hogy mi az, amin érdemes változtatni, és mi az, amiben inkább nekem kell változnom.
Említetted, hogy sok más család megélhetése múlik rajtad, de azért hétfő reggel még simán kinyomod az ébresztőt. Hogyan kezeled ezt a felelősséget? Volt olyan pillanat, amikor megijesztett a súlya?
-Ha megijesztene, akkor nem nyomnám ki az ébresztőt. Komolyra fordítva, persze felelősséggel tartozunk a munkatársainkért, de ugyanúgy a saját megélhetésünk is az üzlet sikerén múlik, úgyhogy ezt nem teherként élem meg, hanem a vállalkozással járó felelősség részeként. Nyilván minél nagyobb egy cég, annál több ember életére vannak hatással a döntéseink, és ezt nem lehet félvállról venni. De ha az ember mindig azon szorong, hogy mi történik, ha rossz döntést hoz, akkor valószínűleg egy idő után semmiről sem merne dönteni.
Hogy kell elképzelni egy munkanapodat? Öltöny-nyakkendő egy felhőkarcolóban, vagy rövidnadrág és laptop a tengerparton, miközben az angol bulldog rágja a papucsodat?
-A munkanapjaim elég változatosak. Van, hogy ügyféllel vagy beszállítóval találkozom, kimegyek egy projekthez, vagy egész nap telefonálok és az irodámban dolgozom. Mivel több dologgal foglalkozunk egyszerre, ritkán van két teljesen egyforma nap. Öltöny-nyakkendő viszont biztosan nincs. A Fülöp-szigeteken egész évben meleg van, úgyhogy általában rövidnadrágban és pólóban dolgozom. Szerencsére itt ez teljesen elfogadott, és az ügyfeleink sem várják el, hogy negyven fokban öltönyben jelenjek meg. Annak, hogy az irodák fölött van az otthonunk, van egy hatalmas előnye: a munkahelyemre nagyjából annyi idő alatt érek be, amennyi alatt lesétálok két emeletet. Hátránya viszont, hogy így elég nehéz azzal védekezni, hogy a forgalom miatt késtem.
Azt mondtad, valószínűleg már nem költöznél vissza Magyarországra. Mi az, amit a mai Magyarországból a leginkább nyomasztónak látsz távolról, és mi az, ami a legjobban hiányzik?
-Talán az nyomasztott leginkább, amerre haladt az ország, de ebbe nem is érdemes mélyebben belemenni. Örülök, hogy ezt már talán múlt időbe tehetjük, és persze továbbra is érdeklődéssel figyelem az otthoni eseményeket.
Ugyanakkor tizenhárom év Anglia és most már a Fülöp-szigetek után Magyarországra is kicsit kívülről nézek. Sok olyan dolog van, amit az ember csak akkor kezd igazán értékelni, amikor – mind időben, mind térben – távolról tekint vissza, és persze sok mindent megszépít az idő múlása.
-Ami hiányzik, az elsősorban nem egy hely, hanem az emberek. A családom, a barátaim, és az, hogy magyarul bizonyos dolgokat egyszerűen másképp lehet elmondani. Hiányzik a magyar humor is, mert ezt nem mindig lehet lefordítani angolra, illetve általában pont a poén hal meg közben. Nekem egyébként is egy kicsit sajátos humorom van. Kriszti már megszokta, de sokszor emlékeztet rá, hogy fogjam vissza magam, mert elég könnyen vérig tudok sérteni másokat.
-És persze az ételek. Egy jó halászlé, lecsó vagy marhapörkölt nagyon tud hiányozni. Ettől függetlenül már nem hiszem, hogy visszaköltöznék. Magyarország mindig az otthonom marad, ugyanakkor az „otthon” számomra már régen nem egyetlen országot jelent.
Hogyan oldjátok meg a halászlé vagy lecsó kérdést a Fülöp-szigeteken? Lehet kapni rendes fűszerpaprikát, vagy otthonról jön a szállítmány?
-Az az igazság, hogy nagyon sok olyan étel van, ami hasonló a magyarhoz. A fűszerek természetesen eltérőek, de sok mindennek megtaláltam a helyi változatát. Valószínűleg a spanyol kolonizáció hozott magával európai ételeket, amik aztán beépültek a helyi gasztronómiába. Én például mindig szerettem a tyúkhúslevest csirkelábbal együtt. Ez sok külföldit sokkol, Kriszti is félve mondta először, hogy ők ilyet is esznek, és őszintén csodálkozott, amikor mondtam, hogy ez nálunk is teljesen hétköznapi étel. Ezt tudtam később fokozni pacallal, hurkával. A balutot persze nem sikerült überelnem (ez egy részben kifejlődött kacsatojás, amit ecettel esznek), úgyhogy ezen a téren azért a Fülöp-szigetek nyert.
-Ma már azt is tudja, hogy az ott népszerű „Hungarian sausage”-nak semmi köze a magyar kolbászhoz. Ez egyébként még mindig rejtély számomra, hogy honnan került ide. Az egyik kedvencem az adobo, ami szinte mindenféle húsból vagy gombából készülhet. Az egyik változata csirkelábból van, amit a helyiek „Adidasnak” hívnak. Ezen percekig röhögtem, amikor először hallottam. Azóta is az egyik kedvenc helyi elnevezésem.
-Ami pedig teljesen más világ, az a gyümölcs. Persze sok olyan van, amit szeretek, de itt nem terem, ezért nagyon drága. Dinnye viszont egész évben van, és a másik kedvencem a mangó, amiről korábban nem is tudtam, hogy sárga. A boltokban mindig a sötétzöld mangót lehetett kapni, ami egyáltalán nem ízlett. Itt viszont mindig mangót eszem reggelire, és sokszor vacsorára is. Imádom.
-A tenger gyümölcseit itt sem szerettem meg, pedig minden irányban tenger vesz körül. Összességében viszont nagyon szeretem a helyi konyhát. Kínában például sokkal gyakrabban kerülök olyan helyzetbe, hogy nézem az étlapot, de nem igazán találok olyat, amit szívesen megennék, és pár nap után már a McDonald’sban nyomkodom az érintőképernyőt. A Fülöp-szigeteken pont fordítva van: rengeteg olyan étel van, amit kifejezetten szeretek, ezért még nem éreztem késztetést arra, hogy magyar ételeket főzzek, de egyébként sem vagyok egy Jamie Oliver.
Ha most odalépnél a 15 évvel ezelőtti, kecskeméti önmagadhoz a kaszinóban, és elmesélnéd neki ezt a sztorit, mit mondana neked?
-Egy csomó olyan dolog történt ez alatt a tizenöt év alatt, ami egyenként is hihetetlenül hangzott volna az akkori önmagamnak, kezdve az angliai élettől a kamionozáson át egészen a Fülöp-szigetekig. Van ezeknél egy sokkal jelentéktelenebb történet is, amit elmesélnék neki. Gyerekkoromban mindig leszedtem a Dole-matricát a banánról, és felragasztottam a szekrényajtómra. Emlékszem, mennyire bosszantott, hogy egyetlen hibátlan matricám sem volt, mert akárhogy próbáltam szépen leszedni a banánról, mindig meglátszott a szélén a kapargatás. A mai eszemmel nyilván hajszárítót és pengét használnék.
-Néhány évtizeddel később pedig úgy alakult, hogy a Dole Philippines minket kért fel egy biztonsági rendszer tervezésére. Én pont külföldön voltam, amikor Krisztina asszony odautazott a mérnökeinkkel. Nekem az egész projektből csak az lebegett a szemem előtt, hogy ez életem lehetősége, amire körülbelül ötéves korom óta vártam, úgyhogy a lelkére kötöttem, hogy haza ne jöjjön matrica nélkül. Majdnem negyven évet vártam, de végre sikerült szereznem egy teljesen hibátlan Dole-matricát.
A kockás fülű nyúl mindenhová velünk jött
Többet viszont nem mondanék. Egyrészt úgysem hinné el, másrészt ezzel pont a lényeg veszne el. Az életünk egyszeri és megismételhetetlen. Ha előre tudnánk minden lépést, akkor nem lenne benne semmi izgalom.
Leave a Reply