Sokan hiszik, hogy a külföldi lét a biztos egzisztencia egyetlen kulcsa, de mi van akkor, ha a lélek egy idő után hazavágyik? Benedek Krisztina története a végletek és az éles váltások meséje: a kinti idősgondozás csendes, sokszor lelkileg megterhelő mindennapjaiból egyenes út vezetett a hazatérésig, a mindfulnessig és egy egészen egyedülálló, pörgős mozgásformáig. Hogyan lehet a legmélyebb családi traumákat és a bennünk lévő feszültséget előbb lágy meditációval oldani, majd egy fergeteges, felszabadító tánccal végleg kirázni magunkból? Ismerjétek meg a nőt, aki nem fél a kontrasztoktól.
Hosszú időt töltöttél Ausztriában, ami sokak szemében a biztos egzisztencia és a kiszámíthatóság szimbóluma. Mi volt az a pont, az a belső hívás, amikor rájöttél, hogy a kinti életed már nem szolgál téged, és a valódi hivatásodat és önmagad otthon, Magyarországon kell megvalósítanod?
-Aki egyszer is dolgozott külföldön, abban szerintem örökre megmarad egyfajta kettősség. Ez nem azt jelenti, hogy sehol sem találja a helyét, sőt, inkább azt, hogy bárhol képes beilleszkedni, és minden helyzetből igyekszik kihozni a maximumot.
A többséget szerintem a kényszer viszi ki, de nem feltétlenül az tartja kint. Én hat éve, 2020-ban költöztem Ausztriába, épp amikor beütött a járvány, ami mindent átírt. Akkoriban virágboltban dolgoztam, mellette pedig műkörmösként tevékenykedtem. Nehéz döntés előtt álltam, de nem igazán volt miből válogatnom. Ekkor szólt egy ismerősöm: „Kriszti, van munka Ausztriában, időseket kellene ápolni 24 órában.” Sosem felejtem el, csütörtök volt, és vasárnap már indulnom kellett. Mondtam magamban: az egészségügyhöz semmi közöm, németül sem nagyon tudok, de megyek! Csak annyi tapasztalatom volt, hogy korábban a nagymamámat és az anyukámat ápoltam, amikor betegek voltak, illetve volt egy Vöröskeresztes végzettségem. Akkor még nem is sejtettük, hogy lezárják a határokat. Vasárnap délelőtt tízkor léptünk át, éjfélkor pedig már se ki, se be nem lehetett menni.
-Ausztria akkoriban infóban körülbelül két-három héttel járt előttünk. Nagyon várták a magyar, román és szerb munkaerőt, mert sorra küldték haza az időseket a kórházakból, hogy otthon ápolják őket, tehermentesítve az egészségügyet. Én egy 93 éves bácsihoz kerültem. Az elején semmi gond nem volt, lényegében csak az volt a dolgom, hogy ne legyen egyedül: vezettem a háztartást, főztem, bevásároltam. Három hét után viszont tüdőgyulladást kapott, ágyban fekvő és pelenkás lett.
-Ausztriában a 24 órás otthoni ápolási rendszer fantasztikusan van megszervezve. Nem idősotthonba küldik az embereket, hanem amíg lehet az otthonukban látják el őket. Ez anyagilag mindkét félnek megéri: nekik is, mert körülbelül feleannyiba kerülünk, mint egy otthon, és nekünk is, hiszen én kint egy hét alatt többet kerestem, mint itthon egy egész hónapban, két állásban. A körülmények persze változók, van, ahol teljes luxus fogad, és van, ahol finoman szólva is kaotikus a helyzet. Havi váltásban két ápoló végzi a munkát. Voltak nagyon nehéz és nagyon jó helyeim is.
-Ez a munka anyagilag abszolút kifizetődő, de lelkileg óriási kihívás. Beköltözni egy teljesen idegen családhoz, egy hónapig ott élni az életüket, létezni velük, ráadásul mindezt németül megoldani – nem egyszerű. Éppen ezért nem zártam le végleg ezt a fejezetet, mindig az életem része marad, most csak adtam magamnak egy kis szünetet. Mert bármilyen jók is a körülmények, és bármilyen kedvesek, segítőkészek az emberek, a fejem és a szívem egyik fele mindig itthon járt. Különösen nekem, aki emberekkel foglalkozik. Magyarul érzek, magyarul tudom igazán kifejezni magam, és magyarul tudok a legjobban segíteni.
-Összességében nem panaszkodom, még a nehezebb munkák ellenére sem. Megtanultam, hogy ahol nem jó, ahol nem becsülnek meg, ott nem kell ottmaradni, sőt, elvállalni sem szabad. Az energiáimat és a személyiségemet általában nagyon szeretik a kinti családok. Néha talán túlságosan is… Volt, hogy ezt megpróbálták kihasználni, de rájöttem, hogyan fordítsam a javamra, plusz pénzért szívesen nyújtottam extra szolgáltatásokat, legyen szó Access Bars kezelésről, masszázsról, illatterápiáról vagy gyerekfelügyeletről. Az osztrákok nyitottak ezekre, és meg is van rá a keretük.
-Hogy a jövőmet 100%-ban itthon képzelem-e el? Ezt így nem jelenteném ki. Amíg megéri anyagilag, addig szerintem menni kell. Viszont a hivatásomat és a munkámat már mindenképpen magyar emberekkel szeretném végezni – még ha mindezt esetleg egy melegebb éghajlatú helyen is teszem majd a jövőben, és már nem feltétlenül az idősgondozásban.
A hazaköltözés és az újrakezdés mindig hatalmas bátorságot igényel. Mennyiben segítettek a saját módszereid mint a mindfulness vagy a meditáció abban, hogy átvészeld a kulturális és logisztikai váltást, és hogyan fogadott itthon a közeg, amikor elkezdted felépíteni a praxisodat?
-Az ápolással töltött időszak alatt szerencsére volt elég szabadidőm arra, hogy képezzem magam, valójában a legtöbb végzettségem épp a kinti évek alatt született meg. Ausztriában szereztem meg például a fitneszedzői képesítésemet is, és én lettem Magyarország legelső Balkán Fitness Dance instruktora. Ezt a stílust is kint ismertem és szerettem meg: egy igazi, pörgős, magával ragadó, „ereszdelahajam” típusú edzésről van szó, ami itthon is óriási trend lett, és imádják a vendégek. Hiszek abban, hogy amivel az életben találkozunk, azzal dolgunk van.
-A legutóbbi kurzus, amit elvégeztem, a Mindfulness gyerekeknek volt. Be kell vallanom, az idősgondozás után ez egy elég éles váltás, de csodálatos kihívás, amit szívvel lélekkel élvezek. Tartottam már órákat, ahol a stresszkezelést, a tudatos légzést, a jógát, valamint a mese és illatterápiát ötvözöm. Rengeteg a szenzorosan érzékeny, ADHD-s, autista vagy különféle étkezési problémákkal küzdő gyermek nekik, és persze a szüleiknek szeretnék és tudok is segíteni.
-Úgy érzem, mostanra ért körbe a történetem: most tudom igazán összegezni és alkalmazni mindazt, amit megtanultam, és amihez valójában értek. Egy holisztikus szemléletű, spirituális segítő terapeuta vagyok és mellette egy örökmozgó, aki az önmagunkként létezés szabadságát hirdeti. Még ha ezt néha emberből lévén én magam is elfelejtem.
-Ez a két véglet adja ki a valódi személyiségemet. Korábban például képtelen voltam meditálni vagy jógázni, kész kínzásnak éreztem. Kérdezgettem magamtól: „Mi ez a csend?” De tudod, amikor zavar a saját csendünk, ott legbelül valami nincs egészen rendben. Én is folyamatosan dolgozom magamon.
-A nehezebb kinti napokon, az ápolás közben sokat voltam egyedül a gondolataimmal. Gyakran feltettem magamnak a kérdést: miért vagyok itt, miért kaptam ezt a feladatot, jó úton járok-e? A válaszok mindig újabb tanulási lehetőségek képében érkeztek meg hozzám. Az első mérföldkő az Access Bars volt, ami egy abszolút belső „resetet” hozott: megtanított arra, hogy az agyamat egy teljesen más üzemmódba kapcsoljam, és hogy mindig van tíz másodpercem új dolgokat, új irányokat választani. Ezt a mindennapokban azóta is alkalmazom.
-Aztán rájöttem, hogy hiába ingázom, hiába van meg a biztos anyagi háttér, a szabadidő, a bulik és a jövés menés, ez hosszú távon mégsem lehet a végállomás. Meddig csinálhatom ezt? Ráadásul a legfárasztóbb az volt, hogy folyamatosan idegen nyelven kellett kommunikálnom. Bár sok helyen nyitottak voltak az alternatív módszereimre javasoltam nekik étrendi változtatásokat, relaxációs zenét, vagy altatók helyett CBD-olajat az alvás könnyítésére, nem mindenki fogadta ezt el.
-Idővel egyre nagyobb belső ellentmondásba kerültem saját magammal és a hitvallásommal. Nehéz volt megélni, hogy miközben én a természetesség híve vagyok, a cukorbeteg néninek mindennap lekváros kalácsot kell adnom három cukros kávéval, a másiknak pedig szteroidos krémmel kell kennem a lábát, mikor ott lapul a táskámban a fantasztikus, natúr sheavajam. Az az életmód és szemlélet, amit én képviselek, már egyszerűen nem passzolt ahhoz a munkához. Nem az az energia volt, amit kerestem.
-Persze el kell fogadni, hogy mások máshogy gondolkodnak. Felnőtt embereknek mutathatunk alternatív megoldásokat és új utakat a döntés viszont az ő kezükben van, hogy akarnak-e élni vele. Én mostantól azoknak szeretnék segíteni, akik nyitottak erre a változásra.
Sokan küzdenek azzal, hogy a maszkulin, teljesítményorientált világban megéljék a nőiességüket, a befogadást, a lágyságot. Amikor valaki eljön hozzád, mi az az első lépés, amivel segítesz neki levetni a hétköznapi „páncélt”, és beengedni a női energiákat?
-A legelső lépés, hogy kiszakítjuk a nőket a szürke hétköznapokból. Nálam ez a folyamat egy nagyon izgalmas ívet ír le. A meditáció és a mindfulness megtanít lelassulni, a hangtálak rezgése és a lágy relaxációs zene pedig segít abban, hogy a felszínre jöjjenek az eltemetett gondolatok, és oldódni kezdjenek a mélyben lévő traumák.
-Aztán, amikor már megérkeztünk a jelenbe, jön a varázslat másik fele: a vad balkáni ritmusok és a tánc, amik szó szerint beindítják, felrázzák a testet és a lelket. Próbáltam korábban lágyabb zenéket is behozni, de rájöttem, hogy felesleges. Bár a meditációs nyugalom után elég nagy a kontraszt, amikor két órán belül a patakcsobogás és a madárcsicsergés után hirtelen beindul a román, albán vagy épp cigány mulatós egy kis magyar népdallal vegyítve, de pontosan ebben rejlik az erő. Ez az igazi, letaglózó kontraszthatás!
-A Balkán Fitness Dance óráim lényege pont az, hogy merjük elengedni magunkat akár egy teljesen átlagos szerda délután is. Mert miért ne tennénk? Sokan hajlamosak pironkodni amiatt, hogy szeretik a mulatós zenét, de az igazság az, hogy amint megszólal, mindenkinek megmozdul rá a lába. Na, most képzeld el mindezt dögös, dübörgő basszussal, egy kis Coronitával és modern technóval fűszerezve! Egyszerűen leírhatatlan, libabőrös élmény.
-Hihetetlenül hálás vagyok, hogy rátaláltam erre a mozgásformára. Ausztriában, Svájcban és persze a balkáni országokban már komoly bázisa van ennek a stílusnak, de Magyarországon egyelőre én vagyok az egyetlen képviselője. Az a célom, hogy minél több nővel ismertessem meg ezt az érzést. Igazi, csajos, pörgős és dögös buliórákkal készülök.
-A tánc és a mozgás egyébként is mindig a lételemem volt. Általános iskolásként sporttagozatra jártam, szertornáztam, és ha nagyon őszinte akarok lenni, szinte a táncparketten születtem: anyukám imádott bulizni, apukám pedig pont abban a zenekarban játszott, ahol ők megismerkedtek. A ritmus és az életigenlés egyszerűen a véremben van.
-Amerikába már régen ezt élik és egyre elterjedtebb ez a szemlélet. Sem az élelmiszeripar, sem a szépségipar sem a hagyományos orvoslás nem azt támogatja hogy te jól legyél. Ellenkezőleg. Én az alternatívban hiszek. És sok mindenre van ezzel kapcsolatban megoldásom is. Akar táplál kiegészítő, akár a szépségápolás. Minden területen próbálom ezt élni és tanítani, hogy inspiráljak másokat arra, hogy fontos a balance.
Leave a Reply